Sz. Ágnes (48 éves) története


Hetekkel ezelőtt egy nagyon kedves ismerősöm megkérdezte, hogy írnék-e arról, hogy hogyan kerültem be a „shunt-ösök táborába”. Rögtön igent mondtam. Nem gondoltam, hogy 22 év után is
milyen sebek szakadnak fel bennem. Most mégis nekifogok, hátha tudok segíteni valakinek abban, hogy hogyan is kell elfogadni ezt az „új életet”.

Huszonhárom éves koromig vidáman éltem a fiatalok életét. A tanulás és a versenysport töltötte ki minden időmet. A változást a lányom születését követő harmadik hónap okozta. Ekkor elkaptam
valami vírust, melynek szövődménye egy tüdőgyulladás lett. És ezek után kezdődött a kálváriám. Egyre gyakrabban éreztem, hogy szédülök. Nem igazán tudtam ezen kívül mást mondani azoknak az orvosoknak, akiket felkerestem a problémámmal. Két évig orvostól-orvosig jártam, és tűrtem. Egyre gyakrabban jöttek az ún. szédülős napok, miközben próbáltam ellátni és örülni az én gyönyörű lányomnak. A családom sem hitte el, hogy valami nincs rendben. Ez az időszak pokoli volt számomra, mert nem tudtam élvezni az anyaságot, folyton szemrehányást tettem magamnak. Gyötört, hogy mi minden tudnék adni a gyermekemnek, ha nem volna ez a rossz közérzet. Volt olyan orvos, aki azt mondta, hogy GYES-beteg vagyok, ezért menjek vissza dolgozni. Két évig bírtam tartani magam, aztán felkerestem a szülészemet, mivel a tejelválasztás sem múlt el teljesen. Röntgenre, majd közös döntés után CT-re küldött, ahol megállapították, hogy „valami nincs rendben”, további vizsgálatok kellenek.  Így kerültem az Amerikai útra, izotópos keringésvizsgálatra. Ezután már csak egy ismerős kellett, akinek a segítségével megismertem a későbbi kezelőorvosomat.

Következett az első műtét, majd öt hét szigorú fekvés. Akkor még nem volt „állítható shunt”. Tele voltam kérdésekkel, amikre azonban szinte senki sem válaszolt vagy csak nagyon szűkszavúan.
Otthon sem tudtam beszélni a velem történtekről. Pedig annyira örültem, hogy újra tisztábban látok, és jobban érzem magam!.(Igen. Látászavar is szerepelt akkor már a tünetek között.) A félelmeim, azonban nem múltak el. Rettegve mentem el a kontroll-vizsgálatokra. Az életem innentől fogva teljesen megváltozott. A versenysporttól el kellett búcsúznom, sőt az idegsebész még a gyerekem felemelésétől is „eltiltott”. Azért egyre több mindent bevállaltam. A lelkem viszont nehezen gyógyult. Egyre jobban figyeltem a tünetekre. Szinte pánikszerűen. De az orvosomat csak nagyon ritkán mertem felhívni. Pedig egy-két megnyugtató szó szerintem elég lett volna. De próbáltam elfogadni, hogy nagyon leterheltek az orvosok, nincs idő „lelkizésre”. Utólag azt érzem, hogy ez ugyanolyan fontos egy beteg számára, mint maga a műtét!!!!

Hét év múlva cserélni kellett magát a shunt-öt, de ezt a műtétet sokkal jobban viseltem. Nem volt szigorú ágynyugalom, nem kellett három hetet várnom a műtétre úgy, mint az történt korábban.  De ami fontos: tudtam, hogy mire számíthatok a beavatkozást követően!!!

Mágneses, állítható shunt-öt ültettek be. Valószínű, hogy az én hibám miatt kellett cserélni a felső részt, mert belefejeltem egy labdába, amit nem lett volna szabad.  És kérdezhetik/kérdezhetitek, hogy vagyok most? Sajnos maradtak vissza tünetek (látászavar, fülzúgás). Ezek nagyon zavaróak, de megpróbálom elfogadni ezeket, bár elég nehezen megy. Az időjárást megérzem, leginkább a légnyomásváltozást. Ha pedig komolyabb fizikai terhelést végzek (sport) vagy valamiért felmegy a vérnyomásom, akkor feszít a fejem és idő kell, amíg visszaáll minden. De erre felhívta a figyelmemet a jelenlegi orvosom, ezzel együtt kell élni. Azt mondta, hogy ez azért mégis csak egy készülék és a változásokhoz nem tud alkalmazkodni. Egyébként a műtéteket

leszámítva folyamatosan dolgozom gyógypedagógusként. Így –szerintem- még jobban meg tudom érteni azokat a gyermekeket, akik születésüktől fogva shunt-ösök. A szelepet pumpálnom egyébként nem kell. És ha nagy a csönd, akkor már az is előfordult (többször is), hogy egy kicsi kattanást hallok. Ekkor nyithat ki a szelep. De ez egyáltalán nem zavaró. Ezt azért merem leírni, mert már hallottam, hogy ez másokkal is előfordult. Ha pedig hirtelen helyzetet változtatok, akkor időnként megszédülök. De ez szerintem egészséges emberekkel is megtörténik, bár lehet, hogy velünk többször. Egyébként azóta már repültem is, és semmilyen gondot nem okozott a shunt! Pedig ettől tartottam, ahogy a mágneskapuktól is. De azt tapasztaltam, hogy ezek sem zavarnak be. Jelenleg nekem még mindig az elfogadás okozza a legnagyobb gondot, ehhez még mindig szükségem van megsegítésre.

Végezetül csak annyit: kérdezni, kérdezni és kérdezni! És ha másképp nem megy: merjenek, merjetek felkeresni egy pszichológust vagy egy pszichiátert, aki segíthet feldolgozni a történteket. Mert a felnőtt fejjel szerzett liquorkeringési-zavar csak egy dolog. Az „egész ember” gyógyítása pedig még mindig nagyon ritka. A család pedig –szerintem-felér egy jó pszichiáterrel!!!

Egészséget és sok mosolygós napot kívánok Mindenkinek!

Sz. Ágnes (48 éves)